0 // Emlékek

Egyik napról a másikra terjedt a vírus, amikor egyszer elért hozzánk is. A családom elindult onnan, egy biztonságosabb várost keresni. Egy hónap múlva a szüleinket megharapták, és még így is a halálukig velünk voltak. Emlékszem azokra amiket mondtak az utolsó perceikben. Azt az utasítást adták, hogy lőjük le őket. Mindkettőnk lesokkolt. Amikor a fejük elé tartottuk a pisztolyt, annyit tudtak csak mondani: "Szeretünk titeket", majd egy durranás közepette meghaltak. Tudtuk, hogy ezt a kóborlók meghallották, ezért mihamarabb távoznunk kellett. Alig tudtam járni a sírástól. Az érzés, amikor meg kell ölnöd a szeretteidet rémes, de amikor átváltoznak, hidegvérrel marcangolnak szét, és ez még elkeserítőbb. Így vesztettük el a szüleinket.

Ezután az eset után ketten jártuk a világot, Én és Ivan. Nem tudtuk merre megyünk vagy mi a célunk csak mentünk, fosztogattunk és gyakoroltuk a lövészetet. A fájdalom mindig velünk volt. Általában csend volt köztünk, csak akkor szólaltunk meg egy picit, ha utasításokat adtunk vagy jeleztünk egymásnak. A szüleink halála után még egy nyomorék hónapra a bátyjám eltűnt. Egyik éjjel ránk lelt egy túlélő csoport, akik az ételeinket kérte. Két választásunk volt. Elmenekülünk vagy megóvjuk ami a miénk. A menekülést választottam, elszaladtam, mint egy gyáva féreg, ő meg harcolt pár elég jól felszerelt harcosok ellen. Mire ez a gondolat végig futott az agyamon, visszaszaladtam a táborunkhoz, de már nem voltak ott. A csapat se és Ivan se. 

A testvérem elvesztése után az volt a célom, hogy megtaláljam a túlélőket, és megöljem őket. Miattuk elvesztettem mindenem. Kerestem nyomokat, de nem találtam semmit, elnyelte őket a föld. Úgy érzem, hogy a családom elvesztése az Én hibám, és ettől mindennap tehert érzek a vállamon.