2015/03/24

3 // Bizalom

Sziasztok!
Sajnos régen volt rész, tudom, de úgymond "alkotói válságba" kerültem. Viszont nagyon szépen köszönöm a 9 (!) feliratkozót, bevallom nem hittem volna, hogy csupán ennyi rész után ennyien fogtok olvasni! Ezenkívül köszönöm a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek! :) Ennyit szerettem volna, legközelebb ígérem, hogy időben fog jönni a rész, jó olvasást!
Legyetek jók: Lucy T.

A bomló börtönt sűrű erdő vette körbe, ahonnan egy-egy kóborló előbújt. Ösztönösen nyúltam a bicskámért, de nem használtam, mivel itt biztonságban voltam. Sosem tartottam igazságosnak azt, hogy vannak emberek, akik ilyen szerencsések és vannak hozzám hasonlóak, akik mindig a rövidebbet húzzák. Remélem Ivan nem ilyen szerencsétlen, és talált egy helyet ahol biztonságban lehet, mint én. 

A vállamat perzselte a Nap, teljesen ki voltam izzadva, mégis kellemes szellő fújt, ami megzörgette a fák leveleit. Reménykedtem, hogy azon a napon minden jobb lesz, hogy úgy fognak bánni velem, mint egy emberrel. 
A csoport közepén baktattam kimerülten. Ez a tisztítási folyamat úgy működött, hogy kisebb csoportokba osztottak minket majd a börtön különböző épületeiből kiirtottuk a kóborlókat, ezzel biztosítva a legnagyobb biztonságot. Én Carl-lal, Glenn-nel és Rick-kel voltam, így tudtam neki bizonyítani, hogy megbízhatnak bennem, és hasznukra lehetek. Mindenki között én voltam a legkisebb, a lépéseket nehéz volt a többiekkel tartani, szinte rohantam utánuk. Glenn mindig hátra pillantott rám mandulaszemeivel, hogy megnézze hol tartok, de ilyenkor mindig zavarba jöttem, és gyorsabban kezdtem el menni. Egy téglaépület előtt álltunk meg, amit egy nagy betű ékesített, de nem lehetett rendesen látni, mert a festék már lepattogzott. Rick nagy ütésekkel törte le az acél ajtó kilincsét, hogy elkezdhessük a piszkos munkát. Az ajtó hirtelen neki csapódott a falnak, ami élesen visszhangzott. Már az ajtóból halk hörgéseket hallottunk, amitől kirázott a hideg, kételkedtem magamban, és még egyszer megkérdeztem magamtól, hogy nekem tényleg ez kellett-e, de végül bementem. Kört alkotva haladtunk a sötét folyosón, amit csak kettő gyér fényű zseblámpával világítottunk meg. A falon vérfoltok vöröslöttek, a plafonról víz csöpögött, a földet pár halott kóborló temette be, mint egy szőnyeg. Lassan mozogtunk, és csendben figyeltünk, ami nekem nehéz volt, hiszen éjjel alig egy órát aludtam, a hasam meg kongott az ürességtől. A folyosón pár darab kóborló jött felénk, mindegyik rabruhában volt, Rick és Carl odaszaladt, hogy leszúrják őket. Én is mentem volna, de nem tettem, a lábam a földbe gyökerezett, és nem mertem megmozdulni. Féltem, hogy ha nem csinálok valamit jól, akkor három ember életét is kiolthatom, lehet a sajátomat is. Nem éreztem magam biztonságban velük, leginkább Rick mellett nem. 

Glenn felrázott egy festékszórót, és a falra festett egy nyilat ami az ellenkező irányba mutatott, hogy majd kitaláljunk. Eddig csak egy kóborlót öltem meg, ami nem nagy teljesítmény, mivel a többiek legalább hármat már elintéztek. A folyosó hörgésektől volt hangos, ebből ítélve körülbelül egy tucatnyian jöttek felénk, ami be is bizonyosodott. Elkezdtünk visszafele rohanni, ahogy csak tudtunk, közben Rick döntötte ki a kóborlókat. Mindegyik durranásra összerezzentem, és libabőrös lettem. Hátra néztem, hogy hol áll Rick, de nagyon lemaradt, ezért hátra szaladtam érte, hogy segítsek neki, de az egyetlen baj az volt, hogy régen használtam a pisztolyomat, ezért egészen biztos voltam benne, hogy nem fogok jól célozni, de elindultam. 
Rick és én együtt lőttük a kóborlókat, amitől a pulzusom az egekbe szökött, a kezem remegett, a fejem állandóan zakatolt. 
-Basszus! - ordította Rick, mire odavetettem egy pillantást, és segítettem neki. A kóborlók utánam jöttek, de ezzel mit sem törődve lőttem a rá támadó szörnyeket, amivel vörösre festettem a falat. Cipők kopogását hallottam, rögtön a hang irányába kaptam a fejem, és megláttam Glenn-t és Carl-t. A sok lövéstől éberebb lettem, és jobban fel tudtam mérni a helyzetet. Az életünkkel játszadoztunk, miközben csak egy embert szerettünk volna megmenteni, akit nem is kedveltem, mégis a bátyámmal történtek után szerettem volna olyan lenni, aki nem ijed meg és nem rohan el, mint egy gyáva féreg. Mikor már Rick is képes volt akcióba lépni, elkezdtünk befele haladni, hogy minél hamarabb végezhessünk. Úgy gondolom, eleget bizonyítottam azzal, hogy utána szaladtam azért, hogy megmentsem, akkor is, ha nem ismerem, és ő meg egy veszélyes idegennek tart engem, mert úgy vélem, hogy akik mostanáig kibírták, azok képesek lennének egy új világot alkotni.

Este Rick megbeszélést tartott, hogy maradjak-e vagy távozzak. Addig én a szobámba ültem, a bicskámat élesítettem és közben magamat nézegettem a pengéjében. Az arcom mocskos és véres volt, szőke hajam kócos. Miközben a késemet mozgattam ide-oda, megláttam Carl tükörképét, ahogyan az ajtóban áll. 
- Örülnék, ha legközelebb kopognál is - figyelmeztettem őt, hogy legközelebb elkerüljem az ehhez hasonló, kínos szituációkat.
- Bocsi - kuncogott - Te a bicskádat használod tükörnek? - kérdezte tőlem nevetve.
- Fontos a megjelenés. Leginkább, ha új emberek közé kerülsz.
- Adjak egy vizes kendőt? - érdeklődött udvariasan.
- Nem kell köszi, nem szeretnék teljesen megtisztálkodni, gondolom reggel már mennem is kell - reméltem, hogy nem így lesz, de szembe kellett néznem a tényekkel, amik egyértelműen erre mutattak.
- Nem fogsz elmenni innen, ez biztos - biztatott Carl. 
- Kislány, gyere! - szólt nekem Daryl. Felálltam a földről, és követtem angyalszárnyas, íjas férfit, mögöttem Carl menetelt. Abba az ebédlőterembe tartottunk, ahol megkötöztek. Ettől az élménytől félelem szállt a testembe, és moccanni sem mertem. Amint átléptem az ajtó küszöbét, szempárok figyelték minden léptemet, amitől zavarba jöttem, és begyorsítottam a tempómon. Leültem egy üres helyre, Rick-kel szemben, egymást néztük. Rick szeme kifejezéstelen volt, de lehetett látni benne valami hálát. 
- Figyelj, Nicole. Igaz, hogy megölted a szüleidet? - amint ezt kimondta, megvertem volna. Amikor kezdem elfelejteni őket, mindig felhozzák és az orrom alá dörgölik.
- Igen - a kezeim remegni kezdtek, a mellkasom fájt. 
- És miért tetted? - recsegős hangja sajnálattal teli volt, de a tekintete ugyan olyan üres maradt.
- Átváltoztak - a sírás kerülgetett, az volt a szerencse, hogy ültem különben összeestem volna. Eszembe jutottak a véres képek, a lehullott könnyek és a pisztoly durranása. Elvileg idővel bele törődöm, hogy ők már nincsenek többé, csak én vagyok egyedül, és csak én tudok magamon segíteni, de mégis amit Rick-ért tettem azt ösztönösen cselekedtem.
- Tudom, hogy még gyerek vagy és nagy valószínűséggel nem dolgozol senkinek, de még egy kicsit felügyelet alatt tartanálak
- Gondolom még bizalmatlan vagy felém, de én tényleg nem ártanék senkinek, esküszöm! - a többiek csendben hallgatták a párbeszédünket, amikor egyszer megszólalt a terhes nő.
- Drágám, tudom, hogy fontos a csapat védelme, de ő még csak egy gyerek! Megfelelő gondoskodásra van szüksége, legalább olyanra, mint Carlnak!
- Neki már nem lehet olyan, Lori! Nincs neki családja, ami gondoskodhat róla - mondott ellent Rick.
- De mi lehetünk! - szólt közbe Daryl is - Igaz, hogy nem ismerjük, veszélyes is lehet de szüksége van valakire, ezt nem lehet egyedül túlélni - elegem lett a vitából ezért inkább felálltam és bementem a szobámba, ahol végig gondoltam mindent. Igaza van Ricknek már talán sohase fogok kellő gondoskodást kapni, de Daryl-nek is igaza van, hogy ők lehetnének a családom. Ledöntöttem a fejemet párnámra, behunytam a szememet, és átkerültem az álmok világába.

Amikor felkeltem Rick-kel találtam szembe magam, ott ült a falnak támaszkodva, és az ujja begyét piszkálgatta. 
- Egész éjjel itt voltál? - érdeklődtem miközben fáradtan könyököltem fel. Lehetett hallani a madarak csiripelését, és az ablakomon egy kis fény is beszűrődött.
- Szerettem volna veled beszélni, de te elaludtál, ezért vártam. Köszönöm szépen, hogy tegnap segítettél, úgy gondolom, hogy ezt nem mindegyik idegentől várhatjuk el. Szeretnénk, ha szerves része lennél a csapatnak - miután ezt kimondta, a szívem hevesen vert, az örömtől könnyek szöktek a szemembe. Az érzés, hogy tartozhatok valahova felemelő volt, jó volt magam mellett tudni az embereket, ugyanis akik idáig kibírták, nem lehetnek mások, mint vérbeli túlélők.

2015/03/08

2 // Esély


Sziasztok!
És igen, itt a második fejezet is jee! Köszönöm szépen a visszajelzéseket, legközelebb nem ilyen későn fogom hozni a részt! :D Most nagyon nem tudok ide mit írni, csak annyit, hogy jó olvasást! 
Legyetek jók! Lucy T.

A nap már vörösre festette a horizontot, amikor a férfi bement. Tudtam, hogy ez lesz, mégis ostobamódjára a remény magával húzott. Leengedtem a rozsdás lánckerítésről a piszkos, kicsi kezemet, és elindultam vissza a patakhoz. A mellkasomban szúrást éreztem, egy olyat, mintha mellbe szúrtak volna, képletesen ez történt. Lassan baktattam a célponthoz, próbáltam nem összerogyni út közben a sírástól. Elmosódott világ volt  körülöttem, csak a kóborlók hörgését hallottam, ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, azt kívántam, hogy bárcsak ide se találtam volna. A morajlást, csak egy durranás zavarta meg, amitől a pulzusom az egekbe szökött , és hirtelen hátra néztem. Két férfi gyilkolta a kóborlókat, az egyik számszeríjjal, a másik pisztollyal, az volt az akit a kerítés mögött láttam. Az íjas a tekintetével keresett engem, ezért előjöttem a bozótból, és elkezdtem feléjük rohanni úgy, ahogy csak tudtam. Akik a patak túloldalán voltak engem kezdtek el követni, amiért gyorsabban szedtem a lábaimat. Odarohantam hozzá, mellette szinte egy hangya voltam, a karjain duzzadtak az izmok, és szűk szemével lenézett rám.
- Gyere fel a hátamra! - a bőrmellénye hátulján angyal szárnyak voltak varrva, bevallom elég jól nézett ki. Engedelmesen felpattantam a hátára, és úgy ölte a kóborlókat.
- Tudsz lőni, kislány? - kérdezte tőlem. Kiemeltem a pisztolyomat a nadrágomból, megráztam, hátha, de tényleg nem volt benne golyó.
- Nincsen lőszerem! - ordítottam neki, mert semmit se lehetett hallani a nagy morajlásba, és a lövésekben. A hangom recsegős volt, és mély, alig használtam a hangszálaimat, most meg száraz torokkal kell ordítoznom. Amikor már majdnem odaértünk, hirtelen kezek kezdték a hátamat tapogatni, amiktől kirázott a hideg, legszívesebben sikoltottam volna, de nem tettem, erősnek kellett látszanom, hogy velük élhessek, olyan lehessek, mint ők, ugyanis ezzel a kis megmentő akcióval remekül megmutatták, hogy mit tudnak és éreztem, hogy közéjük tartozom. A kapu előtt a kóborlók kezei leváltak a hátamról, és átléptük a küszöböt. Lepattantam az íjas férfi hátáról, majd kifújtam egy nagy levegőt. A férfi akit a kapu mögött láttam, elvette a bicskámat, és az üres fekete pisztolyom. Közelebbről vizsgálva, az arcán lehetett látni az öregedéssel járó ráncokat, és az őszülő szakállát. Végig tapogatott, amitől zavarba jöttem, szinte éreztem, hogy elvörösödöm, közben az íjas is méregetett. Próbáltam kerülni a szemkontaktust, de nem mindig volt sikeres, túlságosan gyötört a kíváncsiság. 
- Fogd le a lányt, bent megbeszéljük, hogy mi legyen vele - utasította az öregebb. Erősen megmarkolták a kezem, és bevonszoltak. Mégis hogyan értette azt, hogy mi legyen velem? Tudtam, hogy nem fog megesni rajtam a szívük, de ahogy bebizonyosodott, szörnyű érzés volt, de az nem hagyott nyugodni, hogy vajon Ivan is itt van-e, mert ha itt lenne, újra egy csapat lehettünk volna, együtt mentünk volna portyázni, mint régen. A karom már zsibbadni kezdett a markok fogságában, a lábammal pedig nem tudtam követni a hozzám képest felhőkarcoló férfiakat. Egy kicsit alacsony növésű voltam, ezt be kell látni, mindig is zavart. Számtalan cella soron mentünk keresztül, amiknek a rácsaik rozsdásak voltak, az ablakokon kevés fény szűrődött be a rajtuk lévő kosz miatt, a falak pedig penészesek voltak. A lépteink visszhangoztak az üres folyosón keresztül, aminek kísérteties beütése volt, de még mindig jobb, hogy volt egy tető a fejem felett, lehetett ez akár egy óra is. 

A terem nyirkos volt, hideg, és emberekkel volt megtöltve. Egy széken ültem, amihez oda volt kötözve a kezem, közben mindenki engem méregetett. Különböző korú emberek voltak; a velem egy időstől egészen a nyugdíjasig. Csak azt nem értem, hogy mi volt nálam vagy mit követtem el, amiért ezt tették. Igaz, hogy fő a biztonság, de ennyire? Akkor miért jöttek ki értem, ha így megvetnek, kikötöznek, mint egy kutyát? 
- Mi a neved? - kérdezte tőlem a szakállas férfi, akit a kerítés mögött láttam.
- Nicole - mondtam halkan. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy mit tettem, mivel "érdemeltem" ki ezt az egészet, de azzal talán csak rontanék a helyzeten, és még nagyobb adaggal kapnék mindenből. Mostantól tudtam, hogy biztos nem itt van Ivan, ő segített volna nekem.
-Figyelj, éjszaka őrizetben leszel, holnap segítesz nekünk kitisztítani a terepet. Egyenlőre felelősséget nem vállalok érted. Ki szeretne kezdeni? -tette fel a kérdést a többieknek. Mindenki síri csendben ült a maga helyén, majd az íjas fickó felállt, és odament a másik férfihez
-Rick, én szemen tartom őt amennyire tudom - szóval a neve Rick.
-Rendben  Daryl. Ha baj lenne, szólj nekünk - majd a hűvös tekintetével rám nézett. A testemet félelem érzete járta végig, talán nagyobb, mint amikor kóborlók támadnak rám, mivel ők igenis élők voltak, ezért nem tudtam őket becsapni, ezért a mai éjszakát muszáj lesz túlélnem, igaz még mindig jobb, hogy van valami a fejem fölött, és nem a szabad ég alatt kell aludnom a hidegben.

A padló hideg volt, párnának is csak egy koszos pokrócot kaptam. Megértem, hogy fő a biztonság, de akkor is idegesített, hogy nem bíztak bennem, látták milyen állapotban voltam. 
-Héj kislány, hogy vagy? - kérdezte tőlem Daryl, ami igazán meglepett, mert nem valami beszédes fajta. Először nem tudtam eldönteni, hogy válaszoljak-e vagy sem, mert féltem megszólalni, nem szerettem volna nagyobb galibába keverni magam.
-Meg figyelés alatt vagyok, alig egy órával ezelőtt hozzá voltam kötve egy székhez... Szóval ja, próbálom magam jól érezni - válaszoltam, mert nagyon unatkoztam.
-Tudom, hogy félsz Rick-től, de ő nem ilyen... Nem tudom mi ütött belé - ezt nehéz volt elhinni, ahogyan viselkedett velem egy kicsit kegyetlennek minősült. 
Egy ideig csend volt, aztán megint hozzám szólt. Konkrétan kiráz, hogyha levegőt vesz, majdnem egy éve nem voltam emberek társaságában, de ha ilyenek lettek, nem is nagyon szeretnék köztük lenni.
-Hogy-hogy egyedül vagy? - tette fel a kérdést, amit nem akartam volna hallani soha többet, mert mindig fájdalommal telek meg, ha rágondolok, az anyukám gyönyörű arcára, csillogó szőke hajára, az apám borostás arcára és igényesen rövidre vágott barna hajára, kék szemeire, és végül Ivan... 
-Megöltem a szüleimet, a testvérem elvesztettem - válaszoltam röviden és tömören. Próbáltam nem sírni, mert ha erősnek látszom nem bánnak tovább így velem, és befogadnak, de hamar eltört a cserép. A könnyeim patakokban kezdett folyni, a siralmas hangom az egész szobát átjárta. Nem tudom, hogy ezt az érzést valaha is fel fogom dolgozni. Daryl idegesen elkezdett dobolni a lábán, mondani szeretett volna valamit, de meggondolta magát. 

-Kelj fel! Indulunk! - szólt nekem egy idegen hang. Fáradt voltam, egész éjszaka nem aludtam semmit, amitől a szemem fekete volt. Az ajtó felé néztem, ahol egy barna hajú lány állt.
-Mégis hova? - kérdeztem értetlenül, mivel tényleg fogalmam sem volt miről beszélt. 
-Jössz velünk takarítani - egy bíztató mosollyal elment a bejárattól, és kómásan keltem fel az ágyból. Vajon mit jelent az, hogy takarítani? Mennek megölni a kóborlókat? Akkor megmutathattam mit tudok, sőt talán kedvesebb bánásmódot is kaphatok. 

2015/02/16

1 // Otthon


Sziasztok! 
Mivel vasárnap van, meg is hoztam az első részt. Nagyon szépen köszönöm a négy feliratkozót (csupán egy hét alatt), és a visszajelzéseket a prológushoz, nagyon jól esett, illetve köszönöm Ariana D.-nek, hogy segít nekem a részeknél! 
Legyetek jók: Lucy T.

A tél már elmúlt, de lassan köszöntött be a tavasz. A hó mindig szép fehér, a napfényben csillogó volt, viszont idén a vértől vöröslött. Egy házban találtam menedéket valamelyik városkában. Az építmény tele volt készletekkel, de a tél végére már híján voltam a az ételnek, és a pisztolyomban sem maradt lőszer. Legalább a tartózkodás alatt eltudtam gondolkodni az elmúlt hónapokon. Miken mentem  keresztül, és majd miken fogok, hogyan éltem túl mindezt a szörnyűséget. Most ismét vándorlok, fosztogatok, ugyanis fel kell készülnöm a melegfrontra, amikor a kóborlók új erőre kapnak. Nem igazán lelkesedtem, hogy az étrendem újra mókusokból, rohadt gyümölcsökből fog állni, a vízhiányról meg ne is beszéljünk.

Az erdő fáin keresztül csak kevéske napfény szűrődött be, a fákon madarak csicseregtek. Ezeket a pillanatokat hiányolom az életemből, mert a házunk melletti erdőre emlékeztet. Mindig kimentünk játszani, és sokszor egész délutánokat voltunk ott. Bárcsak ott lett velem, hogy együtt nosztalgiázzunk és hogy segítsen nekem. Ezt az idillt, csak a szörnyek tudták megzavarni rekedtes morajlásukkal. A szívverésem gyorsulni kezdett, nem tudtam mit tegyek.
- A francba! -suttogtam. Most vagy elkezdek rohanni vagy álcázom magam, viszont utóbbira nincs elég időm, az előbbi meg butaság lenne. Zsákutcába kerültem, de végül a menekülést választottam. Elkezdtem lefele szaladni le a dombon. A gallyak recsegtek a lábam alatt, ezzel a lehető legrosszabb szituációt keltve. A hang irányába fordultak, és elkezdtem felém jönni. A szívverésem az egész testemet átrázta, a lábaim remegtek, ennek következtében szinte hason csúsztam le a lejtőről, ami az egyik legjobb vészkijárat volt. Mindeközben egy durranást hallottam, szerencsémre a többen a puska durranás irányába indultak, ezért csak kettő kóborló jött utánam. Vissza már nem mentem, hanem megvártam amíg lejöttek, és elintéztem őket. Hátukon csúszva érkeztek elém, előttem értelmetlenül kapálózva a földön. Egy nő meg egy férfi volt. Biztos együtt voltak, mint Ivan és én. Vajon hogy van? Biztos vagyok benne, hogy életben van, ő egy megfontolt fiú. Ráérősen belemélyítettem a fejükbe a késem, elkezdtem a hasuknál felboncolni őket, majd bekentem magam a belsőségeikkel. Ez a megoldás igazából nem a legkomfortosabb, viszont hatékony, mivel a szag és a hang alapján látnak a zombik. Elkezdtem az életmegmentő dombon felmenni. Motiválásként a lövést használtam, mivel csak ember lehetett. Talán többen vannak, egy egész menekülő tábor, akik befogadnak és elfeledtetik velem a szüleim és a bátyjám elvesztését is. Reménnyel a szívemben indultam meg, azzal a tudattal, ha felérek találhatok magamnak egy otthont. Az első pár lépésem gond nélkül ment addig, amíg nem kezdtem el visszafele csúszni, ezért reflexből megkapaszkodtam egy föld kupacban, de csodák csodájára rögtön szétesett.
Régen volt egy olyan osztálytársam aki magába beszélt, ezért állandóan csúfoltuk. Mivel ez bántó volt számára, az anyukája kiíratta az iskolából. Mostanra már megtanultam, hogy nem ítélkezem elhamarkodottan, mivel ez az életembe is kerülhet, de ezek az emberek hogyan fognak elsőre vélekedni rólam? Meg fog esni a szívük egy ilyen nyomorulton, mint én? Lihegve néztem meg, hogy mennyi út van felettem, örömömre a nagyját már megtettem. Egész végig a bátyjám szavai voltak az eszembe, azok amiket nekem tanított. "Maradj nyugodt, hogy át tudd gondolni amiket cselekedni fogsz, és csak ezután tedd az meg!" Ezt általában próbálom betartani, de nem mindig megy, mivel egy tizenhárom éves lánynak ez nehezebb, mint egy tizennyolc évesnek. Hirtelen beleléptem egy kóborló elveszett kezébe, így elkezdtem lefele csúszni.
- Basszus! - kapaszkodóért nyúlkálva próbáltam visszatenni a lábaimat egy biztos helyre. A kezemmel megkapaszkodtam egy fa gyökerében, és kíváncsiságból lenéztem. A kéz vérfoltokat hagyván maga után gurult le a lejtőn. Mire felértem egy egész kóborló hadsereg ment egy irányba. Egy kicsit kockázatosnak tűnt, de az egész életem csak veszély, szóval ez lenne a legkevesebb. Ismét egy lövést hallottam, de ez már nagyon hangos volt, a testem hideg rázta végig. Sose szerettem a pisztolyt, mert hangos volt, és utána órákig csengett a fülem, de néha nincsen más megoldás. Mint amikor a szüleinket kellett megölni, akkor csak csukott szemmel mertem meghúzni a ravaszt, próbáltam azt képzelni, hogy egy szörnyeteg, és végül megtettem. Az érzés még mindig kínoz, olyan, mintha csak az én hibám lenne, hogy mindenkim elveszett, a szüleimet megharapták, mert ostoba voltam, és benéztem egy kóborlóval teli szobába az egyik fosztogatás során. Próbáltak megvédeni minket, de nem sikerült nekik. Amikor a bátyjámat és engem támadtak meg, elmenekültem, mint egy gyáva féreg, erre őt elrabolják. De Ivan talán még él. Lehet, hogy talált egy jobb helyet, ahol biztonságban van, sőt reméltem ott van ahonnan a lövések jöttek. Talán ők voltak azok, akik elrabolták őt, ezért ha beengednek megölhetem őket. De a gyilkos lány nem én voltam, én a légynek se tudnék ártani, viszont azaz ember aki elrabolja a másik ételét sőt még a tulajdonost is elrabolja, nem lehet jó. Mérgemben a markomat összeszorítottam, annyira, hogy amikor ellazítottam a tenyerem, a körmöm nyoma lila foltot hagyott rajta.

Az erdő egyre ritkulni kezdett, és látni lehetett a nap fényét. Az aljnövényzetet vizsgáltam, hogy nőnek-e már a virágok, de nem volt egy szál se. Amikor felemeltem tekintetem a földről, egy kóborló hörgött mellettem. Hirtelen a szívverésem felgyorsult és levegőért kapkodtam, talán észrevett, ettől automatikusan a késemhez nyúltam. A szájszaga iszonyat büdös volt, talán rosszabb, mint a testük. Emlékszem, egyszer voltunk még kiskoromban a családommal egy farmon. Akkor azt hittem, hogy a disznónál nincs büdösebb, ezek mellett ők illatosak.
Leváltam az ösvényükről, és a saját utamat folytattam. A kezem mindig a késem markolatán pihent, arra az alkalomra várva, hogy megöljek egy kóborlót. Gyakran a legkisebb neszre előrántottam, akkor is, ha csak a szél simogatta a bokrok száraz ágait. Ez a bicska még a papám fegyver készletéből van, ahogy a pisztolyom is, sőt az egész családé onnan volt. 
Bukdácsolva járkáltam az avaron, ami alatt a föld sáros volt, és itt ott halottak is kilógtak alóla, amiken óvatosan kellett mennem, mert bármelyik elkaphatja a lábam és akkor nekem annyi. Lehet, hogy jobb is lett volna, ha nem élek. Nem kellett volna ezeket a szörnyűségeket megélnem, jobb helyen lehetnék, ahol mindenki boldog. A szüleimmel lehetnék, a papámmal, a barátaimmal.

Egy patak csorgását hallottam, boldogan víz irányába rohantam, és a palackomat megtöltöttem, aminek a felét bevedeltem. Hihetetlen jó érzés volt, már lassan 2 napja nem ittam egy cseppet se, amitől a szám repedezett volt. Amikor jobban megfigyeltem a helyet, egy hatalmas börtönt láttam, így hát lassan közelebb mentem, hogy megnézzem mi van a lánckerítés mögött. A kóborlók tömegestül csapódtak a lánchoz, szóval egy ember van itt vagy több. Lehet, hogy Ivan az. Megláttam egy negyven év körüli férfit, akinek a göndör haja nedves volt az izzadságtól. Lassú léptei közben a zombikat pásztázta, majd a tekintetünk összetalálkozott. Kék szemeivel végig mért, de nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hogy sajnál-e vagy gúnnyal nézett rám. Szemeimbe könnyek szöktek, amik miatt szinte nem is láttam a férfit, majd egy csepp kicsordult. Nem Ivan, de egy ember volt, aki segíthet. Remegő ajkakkal tátogtam neki: "Kérlek!" - majd patakokban kezdett el csorogni a könnyem. Ha beenged, végre lesz egy hely, amit úgy hívhatok, hogy otthon, elfeledhetek minden fájdalmat ami történt velem, és előröl kezdhetném az egészet.

2015/02/07

0 // Emlékek

Egyik napról a másikra terjedt a vírus, amikor egyszer elért hozzánk is. A családom elindult onnan, egy biztonságosabb várost keresni. Egy hónap múlva a szüleinket megharapták, és még így is a halálukig velünk voltak. Emlékszem azokra amiket mondtak az utolsó perceikben. Azt az utasítást adták, hogy lőjük le őket. Mindkettőnk lesokkolt. Amikor a fejük elé tartottuk a pisztolyt, annyit tudtak csak mondani: "Szeretünk titeket", majd egy durranás közepette meghaltak. Tudtuk, hogy ezt a kóborlók meghallották, ezért mihamarabb távoznunk kellett. Alig tudtam járni a sírástól. Az érzés, amikor meg kell ölnöd a szeretteidet rémes, de amikor átváltoznak, hidegvérrel marcangolnak szét, és ez még elkeserítőbb. Így vesztettük el a szüleinket.

Ezután az eset után ketten jártuk a világot, Én és Ivan. Nem tudtuk merre megyünk vagy mi a célunk csak mentünk, fosztogattunk és gyakoroltuk a lövészetet. A fájdalom mindig velünk volt. Általában csend volt köztünk, csak akkor szólaltunk meg egy picit, ha utasításokat adtunk vagy jeleztünk egymásnak. A szüleink halála után még egy nyomorék hónapra a bátyjám eltűnt. Egyik éjjel ránk lelt egy túlélő csoport, akik az ételeinket kérte. Két választásunk volt. Elmenekülünk vagy megóvjuk ami a miénk. A menekülést választottam, elszaladtam, mint egy gyáva féreg, ő meg harcolt pár elég jól felszerelt harcosok ellen. Mire ez a gondolat végig futott az agyamon, visszaszaladtam a táborunkhoz, de már nem voltak ott. A csapat se és Ivan se. 

A testvérem elvesztése után az volt a célom, hogy megtaláljam a túlélőket, és megöljem őket. Miattuk elvesztettem mindenem. Kerestem nyomokat, de nem találtam semmit, elnyelte őket a föld. Úgy érzem, hogy a családom elvesztése az Én hibám, és ettől mindennap tehert érzek a vállamon.