2 // Esély

Sziasztok!

És igen, itt a második fejezet is jee! Köszönöm szépen a visszajelzéseket, legközelebb nem ilyen későn fogom hozni a részt! :D Most nagyon nem tudok ide mit írni, csak annyit, hogy jó olvasást! 

Legyetek jók! Lucy T.

A nap már vörösre festette a horizontot, amikor a férfi bement. Tudtam, hogy ez lesz, mégis ostobamódjára a remény magával húzott. Leengedtem a rozsdás lánckerítésről a piszkos, kicsi kezemet, és elindultam vissza a patakhoz. A mellkasomban szúrást éreztem, egy olyat, mintha mellbe szúrtak volna, képletesen ez történt. Lassan baktattam a célponthoz, próbáltam nem összerogyni út közben a sírástól. Elmosódott világ volt  körülöttem, csak a kóborlók hörgését hallottam, ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, azt kívántam, hogy bárcsak ide se találtam volna. A morajlást, csak egy durranás zavarta meg, amitől a pulzusom az egekbe szökött , és hirtelen hátra néztem. Két férfi gyilkolta a kóborlókat, az egyik számszeríjjal, a másik pisztollyal, az volt az akit a kerítés mögött láttam. Az íjas a tekintetével keresett engem, ezért előjöttem a bozótból, és elkezdtem feléjük rohanni úgy, ahogy csak tudtam. Akik a patak túloldalán voltak engem kezdtek el követni, amiért gyorsabban szedtem a lábaimat. Odarohantam hozzá, mellette szinte egy hangya voltam, a karjain duzzadtak az izmok, és szűk szemével lenézett rám.

- Gyere fel a hátamra! - a bőrmellénye hátulján angyal szárnyak voltak varrva, bevallom elég jól nézett ki. Engedelmesen felpattantam a hátára, és úgy ölte a kóborlókat.

- Tudsz lőni, kislány? - kérdezte tőlem. Kiemeltem a pisztolyomat a nadrágomból, megráztam, hátha, de tényleg nem volt benne golyó.

- Nincsen lőszerem! - ordítottam neki, mert semmit se lehetett hallani a nagy morajlásba, és a lövésekben. A hangom recsegős volt, és mély, alig használtam a hangszálaimat, most meg száraz torokkal kell ordítoznom. Amikor már majdnem odaértünk, hirtelen kezek kezdték a hátamat tapogatni, amiktől kirázott a hideg, legszívesebben sikoltottam volna, de nem tettem, erősnek kellett látszanom, hogy velük élhessek, olyan lehessek, mint ők, ugyanis ezzel a kis megmentő akcióval remekül megmutatták, hogy mit tudnak és éreztem, hogy közéjük tartozom. A kapu előtt a kóborlók kezei leváltak a hátamról, és átléptük a küszöböt. Lepattantam az íjas férfi hátáról, majd kifújtam egy nagy levegőt. A férfi akit a kapu mögött láttam, elvette a bicskámat, és az üres fekete pisztolyom. Közelebbről vizsgálva, az arcán lehetett látni az öregedéssel járó ráncokat, és az őszülő szakállát. Végig tapogatott, amitől zavarba jöttem, szinte éreztem, hogy elvörösödöm, közben az íjas is méregetett. Próbáltam kerülni a szemkontaktust, de nem mindig volt sikeres, túlságosan gyötört a kíváncsiság. 

- Fogd le a lányt, bent megbeszéljük, hogy mi legyen vele - utasította az öregebb. Erősen megmarkolták a kezem, és bevonszoltak. Mégis hogyan értette azt, hogy mi legyen velem? Tudtam, hogy nem fog megesni rajtam a szívük, de ahogy bebizonyosodott, szörnyű érzés volt, de az nem hagyott nyugodni, hogy vajon Ivan is itt van-e, mert ha itt lenne, újra egy csapat lehettünk volna, együtt mentünk volna portyázni, mint régen. A karom már zsibbadni kezdett a markok fogságában, a lábammal pedig nem tudtam követni a hozzám képest felhőkarcoló férfiakat. Egy kicsit alacsony növésű voltam, ezt be kell látni, mindig is zavart. Számtalan cella soron mentünk keresztül, amiknek a rácsaik rozsdásak voltak, az ablakokon kevés fény szűrődött be a rajtuk lévő kosz miatt, a falak pedig penészesek voltak. A lépteink visszhangoztak az üres folyosón keresztül, aminek kísérteties beütése volt, de még mindig jobb, hogy volt egy tető a fejem felett, lehetett ez akár egy óra is. 

A terem nyirkos volt, hideg, és emberekkel volt megtöltve. Egy széken ültem, amihez oda volt kötözve a kezem, közben mindenki engem méregetett. Különböző korú emberek voltak; a velem egy időstől egészen a nyugdíjasig. Csak azt nem értem, hogy mi volt nálam vagy mit követtem el, amiért ezt tették. Igaz, hogy fő a biztonság, de ennyire? Akkor miért jöttek ki értem, ha így megvetnek, kikötöznek, mint egy kutyát? 

- Mi a neved? - kérdezte tőlem a szakállas férfi, akit a kerítés mögött láttam.

- Nicole - mondtam halkan. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy mit tettem, mivel "érdemeltem" ki ezt az egészet, de azzal talán csak rontanék a helyzeten, és még nagyobb adaggal kapnék mindenből. Mostantól tudtam, hogy biztos nem itt van Ivan, ő segített volna nekem.

-Figyelj, éjszaka őrizetben leszel, holnap segítesz nekünk kitisztítani a terepet. Egyenlőre felelősséget nem vállalok érted. Ki szeretne kezdeni? -tette fel a kérdést a többieknek. Mindenki síri csendben ült a maga helyén, majd az íjas fickó felállt, és odament a másik férfihez

-Rick, én szemen tartom őt amennyire tudom - szóval a neve Rick.

-Rendben  Daryl. Ha baj lenne, szólj nekünk - majd a hűvös tekintetével rám nézett. A testemet félelem érzete járta végig, talán nagyobb, mint amikor kóborlók támadnak rám, mivel ők igenis élők voltak, ezért nem tudtam őket becsapni, ezért a mai éjszakát muszáj lesz túlélnem, igaz még mindig jobb, hogy van valami a fejem fölött, és nem a szabad ég alatt kell aludnom a hidegben.

A padló hideg volt, párnának is csak egy koszos pokrócot kaptam. Megértem, hogy fő a biztonság, de akkor is idegesített, hogy nem bíztak bennem, látták milyen állapotban voltam. 

-Héj kislány, hogy vagy? - kérdezte tőlem Daryl, ami igazán meglepett, mert nem valami beszédes fajta. Először nem tudtam eldönteni, hogy válaszoljak-e vagy sem, mert féltem megszólalni, nem szerettem volna nagyobb galibába keverni magam.

-Meg figyelés alatt vagyok, alig egy órával ezelőtt hozzá voltam kötve egy székhez... Szóval ja, próbálom magam jól érezni - válaszoltam, mert nagyon unatkoztam.

-Tudom, hogy félsz Rick-től, de ő nem ilyen... Nem tudom mi ütött belé - ezt nehéz volt elhinni, ahogyan viselkedett velem egy kicsit kegyetlennek minősült. 

Egy ideig csend volt, aztán megint hozzám szólt. Konkrétan kiráz, hogyha levegőt vesz, majdnem egy éve nem voltam emberek társaságában, de ha ilyenek lettek, nem is nagyon szeretnék köztük lenni.

-Hogy-hogy egyedül vagy? - tette fel a kérdést, amit nem akartam volna hallani soha többet, mert mindig fájdalommal telek meg, ha rágondolok, az anyukám gyönyörű arcára, csillogó szőke hajára, az apám borostás arcára és igényesen rövidre vágott barna hajára, kék szemeire, és végül Ivan... 

-Megöltem a szüleimet, a testvérem elvesztettem - válaszoltam röviden és tömören. Próbáltam nem sírni, mert ha erősnek látszom nem bánnak tovább így velem, és befogadnak, de hamar eltört a cserép. A könnyeim patakokban kezdett folyni, a siralmas hangom az egész szobát átjárta. Nem tudom, hogy ezt az érzést valaha is fel fogom dolgozni. Daryl idegesen elkezdett dobolni a lábán, mondani szeretett volna valamit, de meggondolta magát. 

-Kelj fel! Indulunk! - szólt nekem egy idegen hang. Fáradt voltam, egész éjszaka nem aludtam semmit, amitől a szemem fekete volt. Az ajtó felé néztem, ahol egy barna hajú lány állt.

-Mégis hova? - kérdeztem értetlenül, mivel tényleg fogalmam sem volt miről beszélt. 

-Jössz velünk takarítani - egy bíztató mosollyal elment a bejárattól, és kómásan keltem fel az ágyból. Vajon mit jelent az, hogy takarítani? Mennek megölni a kóborlókat? Akkor megmutathattam mit tudok, sőt talán kedvesebb bánásmódot is kaphatok.