3 // Bizalom

Sziasztok!

Sajnos régen volt rész, tudom, de úgymond "alkotói válságba" kerültem. Viszont nagyon szépen köszönöm a 9 (!) feliratkozót, bevallom nem hittem volna, hogy csupán ennyi rész után ennyien fogtok olvasni! Ezenkívül köszönöm a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek! :) Ennyit szerettem volna, legközelebb ígérem, hogy időben fog jönni a rész, jó olvasást!

Legyetek jók: Lucy T.

A bomló börtönt sűrű erdő vette körbe, ahonnan egy-egy kóborló előbújt. Ösztönösen nyúltam a bicskámért, de nem használtam, mivel itt biztonságban voltam. Sosem tartottam igazságosnak azt, hogy vannak emberek, akik ilyen szerencsések és vannak hozzám hasonlóak, akik mindig a rövidebbet húzzák. Remélem Ivan nem ilyen szerencsétlen, és talált egy helyet ahol biztonságban lehet, mint én. 

A vállamat perzselte a Nap, teljesen ki voltam izzadva, mégis kellemes szellő fújt, ami megzörgette a fák leveleit. Reménykedtem, hogy azon a napon minden jobb lesz, hogy úgy fognak bánni velem, mint egy emberrel. 

A csoport közepén baktattam kimerülten. Ez a tisztítási folyamat úgy működött, hogy kisebb csoportokba osztottak minket majd a börtön különböző épületeiből kiirtottuk a kóborlókat, ezzel biztosítva a legnagyobb biztonságot. Én Carl-lal, Glenn-nel és Rick-kel voltam, így tudtam neki bizonyítani, hogy megbízhatnak bennem, és hasznukra lehetek. Mindenki között én voltam a legkisebb, a lépéseket nehéz volt a többiekkel tartani, szinte rohantam utánuk. Glenn mindig hátra pillantott rám mandulaszemeivel, hogy megnézze hol tartok, de ilyenkor mindig zavarba jöttem, és gyorsabban kezdtem el menni. Egy téglaépület előtt álltunk meg, amit egy nagy betű ékesített, de nem lehetett rendesen látni, mert a festék már lepattogzott. Rick nagy ütésekkel törte le az acél ajtó kilincsét, hogy elkezdhessük a piszkos munkát. Az ajtó hirtelen neki csapódott a falnak, ami élesen visszhangzott. Már az ajtóból halk hörgéseket hallottunk, amitől kirázott a hideg, kételkedtem magamban, és még egyszer megkérdeztem magamtól, hogy nekem tényleg ez kellett-e, de végül bementem. Kört alkotva haladtunk a sötét folyosón, amit csak kettő gyér fényű zseblámpával világítottunk meg. A falon vérfoltok vöröslöttek, a plafonról víz csöpögött, a földet pár halott kóborló temette be, mint egy szőnyeg. Lassan mozogtunk, és csendben figyeltünk, ami nekem nehéz volt, hiszen éjjel alig egy órát aludtam, a hasam meg kongott az ürességtől. A folyosón pár darab kóborló jött felénk, mindegyik rabruhában volt, Rick és Carl odaszaladt, hogy leszúrják őket. Én is mentem volna, de nem tettem, a lábam a földbe gyökerezett, és nem mertem megmozdulni. Féltem, hogy ha nem csinálok valamit jól, akkor három ember életét is kiolthatom, lehet a sajátomat is. Nem éreztem magam biztonságban velük, leginkább Rick mellett nem. 

Glenn felrázott egy festékszórót, és a falra festett egy nyilat ami az ellenkező irányba mutatott, hogy majd kitaláljunk. Eddig csak egy kóborlót öltem meg, ami nem nagy teljesítmény, mivel a többiek legalább hármat már elintéztek. A folyosó hörgésektől volt hangos, ebből ítélve körülbelül egy tucatnyian jöttek felénk, ami be is bizonyosodott. Elkezdtünk visszafele rohanni, ahogy csak tudtunk, közben Rick döntötte ki a kóborlókat. Mindegyik durranásra összerezzentem, és libabőrös lettem. Hátra néztem, hogy hol áll Rick, de nagyon lemaradt, ezért hátra szaladtam érte, hogy segítsek neki, de az egyetlen baj az volt, hogy régen használtam a pisztolyomat, ezért egészen biztos voltam benne, hogy nem fogok jól célozni, de elindultam. 

Rick és én együtt lőttük a kóborlókat, amitől a pulzusom az egekbe szökött, a kezem remegett, a fejem állandóan zakatolt. 

-Basszus! - ordította Rick, mire odavetettem egy pillantást, és segítettem neki. A kóborlók utánam jöttek, de ezzel mit sem törődve lőttem a rá támadó szörnyeket, amivel vörösre festettem a falat. Cipők kopogását hallottam, rögtön a hang irányába kaptam a fejem, és megláttam Glenn-t és Carl-t. A sok lövéstől éberebb lettem, és jobban fel tudtam mérni a helyzetet. Az életünkkel játszadoztunk, miközben csak egy embert szerettünk volna megmenteni, akit nem is kedveltem, mégis a bátyámmal történtek után szerettem volna olyan lenni, aki nem ijed meg és nem rohan el, mint egy gyáva féreg. Mikor már Rick is képes volt akcióba lépni, elkezdtünk befele haladni, hogy minél hamarabb végezhessünk. Úgy gondolom, eleget bizonyítottam azzal, hogy utána szaladtam azért, hogy megmentsem, akkor is, ha nem ismerem, és ő meg egy veszélyes idegennek tart engem, mert úgy vélem, hogy akik mostanáig kibírták, azok képesek lennének egy új világot alkotni.

Este Rick megbeszélést tartott, hogy maradjak-e vagy távozzak. Addig én a szobámba ültem, a bicskámat élesítettem és közben magamat nézegettem a pengéjében. Az arcom mocskos és véres volt, szőke hajam kócos. Miközben a késemet mozgattam ide-oda, megláttam Carl tükörképét, ahogyan az ajtóban áll. 

- Örülnék, ha legközelebb kopognál is - figyelmeztettem őt, hogy legközelebb elkerüljem az ehhez hasonló, kínos szituációkat.

- Bocsi - kuncogott - Te a bicskádat használod tükörnek? - kérdezte tőlem nevetve.

- Fontos a megjelenés. Leginkább, ha új emberek közé kerülsz.

- Adjak egy vizes kendőt? - érdeklődött udvariasan.

- Nem kell köszi, nem szeretnék teljesen megtisztálkodni, gondolom reggel már mennem is kell - reméltem, hogy nem így lesz, de szembe kellett néznem a tényekkel, amik egyértelműen erre mutattak.

- Nem fogsz elmenni innen, ez biztos - biztatott Carl. 

- Kislány, gyere! - szólt nekem Daryl. Felálltam a földről, és követtem angyalszárnyas, íjas férfit, mögöttem Carl menetelt. Abba az ebédlőterembe tartottunk, ahol megkötöztek. Ettől az élménytől félelem szállt a testembe, és moccanni sem mertem. Amint átléptem az ajtó küszöbét, szempárok figyelték minden léptemet, amitől zavarba jöttem, és begyorsítottam a tempómon. Leültem egy üres helyre, Rick-kel szemben, egymást néztük. Rick szeme kifejezéstelen volt, de lehetett látni benne valami hálát. 

- Figyelj, Nicole. Igaz, hogy megölted a szüleidet? - amint ezt kimondta, megvertem volna. Amikor kezdem elfelejteni őket, mindig felhozzák és az orrom alá dörgölik.

- Igen - a kezeim remegni kezdtek, a mellkasom fájt. 

- És miért tetted? - recsegős hangja sajnálattal teli volt, de a tekintete ugyan olyan üres maradt.

- Átváltoztak - a sírás kerülgetett, az volt a szerencse, hogy ültem különben összeestem volna. Eszembe jutottak a véres képek, a lehullott könnyek és a pisztoly durranása. Elvileg idővel bele törődöm, hogy ők már nincsenek többé, csak én vagyok egyedül, és csak én tudok magamon segíteni, de mégis amit Rick-ért tettem azt ösztönösen cselekedtem.

- Tudom, hogy még gyerek vagy és nagy valószínűséggel nem dolgozol senkinek, de még egy kicsit felügyelet alatt tartanálak

- Gondolom még bizalmatlan vagy felém, de én tényleg nem ártanék senkinek, esküszöm! - a többiek csendben hallgatták a párbeszédünket, amikor egyszer megszólalt a terhes nő.

- Drágám, tudom, hogy fontos a csapat védelme, de ő még csak egy gyerek! Megfelelő gondoskodásra van szüksége, legalább olyanra, mint Carlnak!

- Neki már nem lehet olyan, Lori! Nincs neki családja, ami gondoskodhat róla - mondott ellent Rick.

- De mi lehetünk! - szólt közbe Daryl is - Igaz, hogy nem ismerjük, veszélyes is lehet de szüksége van valakire, ezt nem lehet egyedül túlélni - elegem lett a vitából ezért inkább felálltam és bementem a szobámba, ahol végig gondoltam mindent. Igaza van Ricknek már talán sohase fogok kellő gondoskodást kapni, de Daryl-nek is igaza van, hogy ők lehetnének a családom. Ledöntöttem a fejemet párnámra, behunytam a szememet, és átkerültem az álmok világába.

Amikor felkeltem Rick-kel találtam szembe magam, ott ült a falnak támaszkodva, és az ujja begyét piszkálgatta. 

- Egész éjjel itt voltál? - érdeklődtem miközben fáradtan könyököltem fel. Lehetett hallani a madarak csiripelését, és az ablakomon egy kis fény is beszűrődött.

- Szerettem volna veled beszélni, de te elaludtál, ezért vártam. Köszönöm szépen, hogy tegnap segítettél, úgy gondolom, hogy ezt nem mindegyik idegentől várhatjuk el. Szeretnénk, ha szerves része lennél a csapatnak - miután ezt kimondta, a szívem hevesen vert, az örömtől könnyek szöktek a szemembe. Az érzés, hogy tartozhatok valahova felemelő volt, jó volt magam mellett tudni az embereket, ugyanis akik idáig kibírták, nem lehetnek mások, mint vérbeli túlélők.